Domo arigato!

Mi végre is vagyok én itt a Földön? Mi is az én küldetésem? Végtelen útkeresés, fiam. Végtelen útkeresés. Egy álomban élsz, amelyben új álmokat álmodsz magadnak, de aztán, végül mindenki felébred. Addig, míg az álomban vagy, rájössz arra, miért is álmodod végig az életet. Talán választ is kapsz a kérdésedre. De sokszor lesz úgy, hogy mások álmaiba próbálsz majd meg betekinteni. De hát mi ezen olyan bonyolult? Olyan jó, kellemes. Lebegsz, úszol a füstben. Rádmosolyognak az angyalok, és felemelnek. Tudod, hogy óvnak téged. Hallod az éteri muzsikát! Elmélyedsz magadban, és azt kívánod, bár sose kellene felébredned. De te csak magad vagy, éppen ez a szép benne. Magadnak szülöd az álmokat, melyekben aztán megjelensz, és eltűnsz.

De az én álmaim elbizonytalanítanak! Fura álmok, és még most is álmodok, mikor kiérek a parthoz, és nem hallok mást, csak a tengert, és érzem a szél ölelését, ahogy körémfonja magát, majd gyorsan el is ereszt. Ilyenkor kilehelem az éjt, hogy végre én is lélegezni tudjak. Hangosan kiáltom arcát a horizonton túlra. Térdre rogyok, és sírok. Egyedül a tengerrel, és a parttal. Tüz és víz, ég és föld.

Továbbfolytam, át meg át a sziklákon és a megkopott rögökön, nekiütközve minden kiszögellésnek és engedve minden sodrásnak. Sas-lelkemmel vágytam a szabadságot. Elengedtem. Tudtam hogy ott van, most nem adhatom fel. Hív!

Leborulok, el sem hiszem! Itt áll, és rám vár. Tudom, ha felnézek az égre, ő is ugyanazt a képet látja, mint én, és vár rám. És én itt vagyok. Készen mindenre, amit megadhatok neki. Egy vadló szellemével küzdök, a nyugalom partját keresem, de nem találom. És ő csak mosolyog. Már most többet tud, mint én. Hát persze! Itt vagyunk, és csak állunk. A vágyak most semmik. Csak mi számitunk. Jó így! Maradjunk még egy kicsit! Álmodjunk még!

...csak még egy kicsit!